Olvasósarok

I.

Egy átlagos nap köszöntött Szöulra. A szokványos forgalmi dugók, ideges sofőrök kiabálása és intenzív dudálás zaja csendült fel ma is. Tényleg csak egy átlagos nap… Unottan bámultam ki egy busz ablakán, ami már a sokadik lámpát kapta el a nagy forgalomban.

- „Nem szeretem a dugókat.” – gondoltam magamban.

Nem sokkal ezután a busz egy újabb megállóhoz ért. Néhány utas távozott a járatról, míg néhányan szerettek volna feljutni rá. Mindenki felszállt, majd újra elindultunk, így ismételten csak a betondzsungel látványa tudott lekötni mindenkit.

- Elnézést, szabad ez a hely? – hallottam egy váratlan kérdést a vállam mögül. Egy fiatal fiú volt az. A kinézetéből ítélve egyetemista lehetett, valószínűleg a szorgalmasabbik fajtából, mivel jó néhány tankönyv is volt nála.  

- Persze, ülj csak le. – válaszoltam, majd újra a zsúfolt utcákat kezdtem vizslatni. Azonban néhányszor akaratlanul is a velem szemben ülő utastársamra terelődött a figyelmem. Elég jóvágású volt, emellett még helyes is. Párszor észrevette, hogy őt nézem, ilyenkor igyekeztem minden erőmmel az ablakon túl lévő dolgokra koncentrálni, kevés sikerrel.

- Ne haragudj, minden rendben? – kérdezte egy enyhe mosollyal az arcán. – Talán van valami az arcomon?

- Nem, dehogy. Csak azt néztem mennyire tanulsz. – hazudtam csípőből. Nem árulhattam el neki, hogy éppen őt néztem.

- Értem.  – nevetett fel. – Tudod, itt a vizsgaidőszak, és ilyenkor minden alkalmat megragadok a tanulásra. Nem szeretnék rossz eredményekkel hazamenni.

- Ne is mond… éppen ma volt egy nehéz vizsgám. – nevettem én is.

- Te is egyetemista vagy? – csodálkozott. – Ne haragudj, de nem tűnsz annak.

- Sokan mondják, hogy fiatalabbnak látszom a koromnál. – nevettem újra.

- Egyébként Myungsoo vagyok. – nyújtotta felém a kezét. – Nagyon örvendek.

- Az én nevem Yuki. – viszonoztam üdvözlését, majd kezet ráztunk. Tovább beszélgettünk, így kiderült, hogy ugyanarra az egyetemre járunk, csak ő fotós szakra, én zenére.  Myungsoo elárulta, hogy ő is szereti a zenét, a barátaival van egy bandájuk, aminek a neve Infinite. Kisebb bárokban szoktak zenélni, ajánlotta, hogy egyszer menjek el egy koncertjükre.

Jó volt vele beszélgetni, csakhogy közeledett az a megálló, ahol én szálltam le.  Elköszöntem tőle, majd jeleztem a sofőrnek leszállási szándékomat. Miután leszálltam a buszról, elindultam haza, de valaki utánam kiáltott.

- Yuki!! – megfordultam, és Myungsoo volt az.

- Igen? Valami gond van? – kérdeztem, mivel nem tudtam mit akar.

- Csak arra gondoltam, hogy… ha már… ilyen jól elbeszélgettünk, folytathatnánk valahol. – mondta pironkodva. Végül is… tényleg jól elbeszélgettünk.

- Hát… miért is ne? – válaszoltam, majd elindultunk egy kis kávézó felé. Nagyon jól éreztem magam, de olyan sokáig beszélgettünk, hogy már besötétedett. Myungsoo felajánlotta, hogy hazakísér. Azt mondta, nem szeretné, ha egyedül kellene sétálnom a sötétben.

Egy alacsony kis bérházban lakom, távol a belváros zajától, és az egyetemtől. A kapuhoz érve meg akartam köszönni Myungsoo-nak, hogy hazakísért, amikor… hirtelen meghallottam messziről az ébresztőm hangját. Ezután minden elsötétült.

A szobámban ébredtem. Ezek szerint csak álom lett volna az egész? Pedig annyira valóságos volt…

Miután kicsit magamhoz tértem, hozzá láttam a reggeli teendőimhez. Ránéztem a naptáramra, amire piros betűvel rá volt írva az aznapi vizsgám. Kicsit deja vu érzés kapott el. Reggelizni nem volt időm, mert sietnem kellett a buszhoz. A nap további része feltűnően gyorsan telt el, mintha csak néhány másodperc lett volna. Hamar elérkezett a késő délután. Siettem újra a megállóba, mert nem szerettem volna későbbi busszal hazamenni. Mire kiértem, már a busz is ott volt. Felszálltam, majd leültem egy ablak melletti helyre. Megint ez a deja vu… nagyon fura. Az egész úton végig ilyen érzés fogott el. Az egyik megálló után egy ismerős hang ütötte meg a fülemet.

- Elnézést, szabad ez a hely? – megfordultam és egy ismerős arccal találtam szembe magam. Ez Myungsoo!! Az álmomból… De hogy??

- Persze, ülj csak le. – mosolyogtam rá zavartan. Helyet foglalt velem szemben, majd elővette a fotográfia történet könyvét, és tanulni kezdett. Nem tudtam leplezni a döbbenetem. Ugyanaz a fiú ült velem szemben, akit az éjjel álmomban láttam. Minden ugyanolyan volt… az arc, a haj, még a ruhája is egyezett.

Egy idő után felnézett a tankönyvéből. Kedvesen rám mosolygott, majd becsukta a könyvét.

- Ne haragudj, minden rendben? – nevetett fel ugyanúgy. – Talán van valami az arcomon?

- Nem, dehogy. – tértem magamhoz. – Csak azt néztem, mennyire tanulsz. – mosolyogtam rá.

Van egy olyan érzésem, hogy nem véletlenül volt különös álmom az éjjel. Úgy tűnik, ma kellemes délután elé nézek.

II.

Már késő délutánra járt az idő. Mindenki hazament, csak én maradtam a próbateremben egyedül. Addig nem mehetek haza, míg meg nem tanulom…

Hosszú órák óta gyakorlom, de nem megy. A tánc nem az én erősségem. Inkább az éneklésben érzem otthon magam. De hát mit tegyek, ha egyszer ez a szabály? Soha nem debütálhatok, ha nem tanulok meg táncolni. Abba viszont belehalnék. Minden álmom az, hogy énekes legyek, és ha ez az ára, akkor a lehető legtöbbet hozom ki magamból a cél eléréséért.

- Kyungsoo hyung, te még itt vagy? – hallottam egy hangot a hátam mögött. Jongin volt az. Ő az egyik legjobb táncos a csapatban. Minden mozdulata laza, és vagány, mintha csak ösztönből jönne neki, pedig ő is ugyanazt a betanult koreográfiát csinálja, mint én. Vajon mi lehet a titka?

- Igen… csak gyakorlom a koreográfiánkat. Még nem megy olyan jól, és nem szeretnék holnap a tánctanár előtt rosszul teljesíteni. – válaszoltam, majd a táskámhoz mentem, és kivettem a vizemet, hogy igyak egy keveset.

- Mi az, ami nem megy? – kérdezte Jongin. – Talán segíthetek.

- Attól tartok, ezen még te sem tudsz segíteni… - dünnyögtem halkan az orrom alatt. 

- Mit mondtál? – kérdezett ismét Jongin.

- Áhh… semmit. Felejtsd el. Egyébként… te mit csinálsz itt? – kérdeztem, csakhogy eltereljem a szót magamról.

- Csak itt hagytam a mobilom, és gondoltam visszajövök.  Arra nem számítottam, hogy valaki még itt van. – válaszolta azzal a tipikus ezerwattos vigyorával.

- Értem. Nos… én még gyakorlok egy kicsit. – mondtam, majd indultam a lejátszóhoz, hogy bekapcsoljam a zenét.

- Rendben. Akkor én mennék is… majd holnap találkozunk!!  - mondta, majd integetve egyedül hagyott a teremben. Ekkor elkezdtem újra, de még mindig sikertelen volt minden próbálkozásom. Az egyik mozdulatnál rosszul léptem és összeakadtak a lábaim. Hatalmas puffanással a földre értem. Felpillantottam a földről és egy aggódó szempárral találtam szembe magam.

- Hyung, jól vagy? Nem ütötted meg nagyon magad? – kérdezte Jongin, miközben segített feltápászkodni a földről.

- Persze, minden rendben. Csak egy kicsit megbotlottam. – válaszoltam, majd elindultam a táncterem egyik végébe leülni egy kicsit. Éreztem, hogy a lábam lüktet a fájdalomtól. Ebből még baj lesz. Mi lesz, ha nem tudok így fellépni?

Jongin valószínűleg látta, hogy valami nincs rendben velem, mert nem hagyott egyedül, hanem leült mellém a földre.

- Mellesleg… te nem hazafelé indultál? – kérdeztem tőle, némi szemrehányással a hangomban. Nem így terveztem, de ez most így alakult.

- Igazából itt maradtam megnézni, hogy állsz a tánccal. Hyung… te egyáltalán nem tudod a koreográfiát. – nézett rám komolyan.

- Nem mondod? Szerinted miért vagyok itt? – kérdeztem ingerültem. Kezd kicsit elegem lenni ebből a tánc dologból!!

- Ne haragudj… nem úgy gondoltam. De én tényleg szeretnék neked segíteni Hyung. Végül is… mi egy csapat vagyunk. - simogatta meg a fejemet.

- Úgy gondolod, hogy ebből valaha lesz valami? – kérdeztem élettelenül.

- Te talán nem így látod? – nézett rám csodálkozva.

- Igazság szerint minden reményemet elvesztettem már… így soha nem fogok debütálni. – hajtottam le a fejem.

- Mondták már neked, hogy néha hajlamos vagy ostobaságokat mondani? Nincs olyan, hogy lehetetlen… ezt csak a gyengék mondják. Te viszont nem vagy az. Sokat küzdöttél azért, hogy itt lehess. Nélküled az Exo már nem ugyanaz. Ugyanolyan fontos része vagy a csapatnak, mint bármelyikünk. Ha egy ember kihullik, akkor a többieknek is vége. Hogy legyünk a 12 Legenda, ha az egyik legerősebb gyengének érzi magát?

- Legerősebb? – kérdeztem értetlenül.

- Igen. Te vagy köztünk az egyik legerősebb Hyung. És ezen semmi sem változtat. – átkarolt a vállamnál, amolyan bátorításként.

Azt hiszem, igaza van. Nem dobhatom be most a törülközőt. A csapat számít rám, és én nem akarok kiesni a bandából. Az Exo az életem része, már onnantól kezdve, hogy bekerültem az ügynökséghez. Nem adhatom fel… harcolnom kell a fiúkért!! És ha a táncparkett lesz az ellenfelem, akkor még őt is legyőzöm!!

 - Igazad van. Tovább kell folytatnom. Köszönöm Jongin-ah! – hálaképpen rámosolyogtam, majd elindultam újra próbálni. Már nem fájt úgy a lábam, így nyugodtan folytathattam tovább. Jongin itt maradt és segített a koreográfia azon részeiben, ami nagyon nem ment. Érdekes módon együtt többre haladtunk, mint egyedül. Már nagyjából megy a tánc. Még mindig nem a legtökéletesebb, de most már haladok.

A debütálásunk hatalmas sikert aratott. És ezt főképp Neki köszönhetem. Hála neki, nem adtam fel, így én is élvezhetem ugyanazokat a boldog pillanatokat, amiket a többiek is. Életem végéig hálás leszek Jongin-nak. Elnézést… most már Kai-nak kell szólítani.

III.

12 Farkas egy falkában,

Együtt vannak egy bandában.

Áúú-znak, Morognak hogyha kell,

A telihold éjjel csak nekik kel.

Közülük egynek másmilyen a Holdja,

Fényesebb, mint egy üstökös magja.  

Az Élet Fája hívta őt egy harcra,

A Tűz erejével egy Exobolygóra.

Kiállta, legyőzte, diadalt aratott,

Társaival egy világot hódított.

A 12 Farkas köztünk van ma,

Reméljük ez nem egy História.