A kpop mindig fontos volt/van/lesz az életemben, hiszen a jelenlegi személyiségem alapköveit köszönhetem neki. Számomra sosem csak egy érdeklődési kör volt a kpoper lét, hanem egy életérzés, ha lehet így nevezni. Régebben cikinek tartottam, hogy engem mindig más érdekelt, mint a többi embert, hisz a mentalitásunkból kifolyólag furcsán vagy éppen lenézően tekintünk arra az emberre, aki olyat szeret, ami számunkra nem megszokott. A ázsiai kultúrák és zenei irányzatok pedig pont ebbe a kategóriába tartoznak. Mielőtt megismertem volna a kpopot, a j-rock és visual kei műfajok tetszettek nagyon, rengeteg japán rockbandát hallgattam, és persze ezért is megkaptam a nekem járó furcsa tekinteteket. Mára ez teljesen megszűnt. Büszkén fel merem vállalni, hogy igenis engem ez érdekel az amerikai popzenével ellentétben, és akinek nem tetszik azt csak sajnálni tudom. Vagy éppen irigyelni, hogy annyi ideje van, hogy ráér ilyesmivel foglalkozni.
A kpop rengeteg kaput nyitott meg előttem, melyek által megismertem saját magam. Ma már őszintén merek mosolyogni, nevetni és ez lehet nem tűnik olyan hatalmas mérföldkőnek, pedig higgyétek el, gimnazista éveim alatt voltak vele problémáim. Valamiért mindig vissza akartam tartani magam és az érzéseimet a külvilágtól. Számos történetet olvastam olyan idolokról, akik szegénységből törtek fel a csúcsra vagy éppen nem támogatták az elképzeléseiket a családtagjaik. De ők mégis kitartottak, és folytatták, és hajszolták az álmaikat...ennél inspirálóbb szerintem egy interneten keringő idézet sincs.
Szóval a szeretetem egyáltalán nem lankadt, mégis van valami ami megváltozott bennem az utóbbi időben. Már nem követem napi rendszerességgel kedvenceim munkásságait, természetesen ha kijön egy új dal én is meghallgatom, inkább arra célzok, hogy nem ásom bele magam annyira a dolgokba és ennek van néhány oka. Az első, a munkám. Amikor belekezdtem a blogolásba még iskolába jártam és mellette volt időm és energiám folyamatosan posztokat írni. Suli után egy évig nem dolgoztam, ugyanis az álláskeresés nem egy könnyű dolog, abban az egy évben kegyetlenül dübörgött ez az egész, rengeteg bejegyzés született akkor. Aztán találtam munkát, nem sokkal később kialakult a párkapcsolatom, és ez a kettő rengeteg időt vett el tőlem. (Persze az utóbbit egyáltalán nem bánom.) Illetve nem tudtam hogyan egyeztessem össze ezt a hármat, és ez a blog rovására ment. Sokszor abba akartam hagyni, de valahogy nem volt rá erőm. Írás nagy szenvedélyem még ha nem is tűnik úgy, rettenetesen fájt volna, ha nem tudtam volna írni.
De ami a legnyomósabb indok lenne az az, hogy felnőttem. Már nem "csorgatom a nyálam" senki után. Vannak az újoncok között is kedvenceim (#TeamKangDaniel) mégsem ugyanaz az érzés, mint évekkel ezelőtt. Talán azért, mert beértem én is, és ahogyan azt a Kortalan a Kpop? című bejegyzésemben írtam, már csak a tisztelet és az őszinte csodálat maradt. Nem semmi amit ezek az emberek letesznek az asztalra főleg rookie-ként. Ez a minimum ami kijár nekik.
Nem kezdek bele sablonos közhelyekbe, aki hű kpoper, az tudja mi a szabály: Támogatni és szeretni kell kedvenceinket amíg csak lehet.
Ti mit kaptatok a Kpop-tól? Mi az amiben megváltoztatta az életeteket?
A kpop rengeteg kaput nyitott meg előttem, melyek által megismertem saját magam. Ma már őszintén merek mosolyogni, nevetni és ez lehet nem tűnik olyan hatalmas mérföldkőnek, pedig higgyétek el, gimnazista éveim alatt voltak vele problémáim. Valamiért mindig vissza akartam tartani magam és az érzéseimet a külvilágtól. Számos történetet olvastam olyan idolokról, akik szegénységből törtek fel a csúcsra vagy éppen nem támogatták az elképzeléseiket a családtagjaik. De ők mégis kitartottak, és folytatták, és hajszolták az álmaikat...ennél inspirálóbb szerintem egy interneten keringő idézet sincs.
Szóval a szeretetem egyáltalán nem lankadt, mégis van valami ami megváltozott bennem az utóbbi időben. Már nem követem napi rendszerességgel kedvenceim munkásságait, természetesen ha kijön egy új dal én is meghallgatom, inkább arra célzok, hogy nem ásom bele magam annyira a dolgokba és ennek van néhány oka. Az első, a munkám. Amikor belekezdtem a blogolásba még iskolába jártam és mellette volt időm és energiám folyamatosan posztokat írni. Suli után egy évig nem dolgoztam, ugyanis az álláskeresés nem egy könnyű dolog, abban az egy évben kegyetlenül dübörgött ez az egész, rengeteg bejegyzés született akkor. Aztán találtam munkát, nem sokkal később kialakult a párkapcsolatom, és ez a kettő rengeteg időt vett el tőlem. (Persze az utóbbit egyáltalán nem bánom.) Illetve nem tudtam hogyan egyeztessem össze ezt a hármat, és ez a blog rovására ment. Sokszor abba akartam hagyni, de valahogy nem volt rá erőm. Írás nagy szenvedélyem még ha nem is tűnik úgy, rettenetesen fájt volna, ha nem tudtam volna írni.
De ami a legnyomósabb indok lenne az az, hogy felnőttem. Már nem "csorgatom a nyálam" senki után. Vannak az újoncok között is kedvenceim (#TeamKangDaniel) mégsem ugyanaz az érzés, mint évekkel ezelőtt. Talán azért, mert beértem én is, és ahogyan azt a Kortalan a Kpop? című bejegyzésemben írtam, már csak a tisztelet és az őszinte csodálat maradt. Nem semmi amit ezek az emberek letesznek az asztalra főleg rookie-ként. Ez a minimum ami kijár nekik.
Nem kezdek bele sablonos közhelyekbe, aki hű kpoper, az tudja mi a szabály: Támogatni és szeretni kell kedvenceinket amíg csak lehet.
Ti mit kaptatok a Kpop-tól? Mi az amiben megváltoztatta az életeteket?
Kép:
pinterest.com
