Miért pont Korea?

Sokat gondolkodtam azon, hogy mit jelent számomra Korea, a Kpop, és az az életstílus, ami ezzel jár. Ha röviden akarnám kifejezni magam, azt mondanám, hogy mindez az életem. 

Mind a mai napig előttem van a kép, amikor az unokatesómmal a 2NE1 Fire című dalára tomboltunk. Hisz nekem ott kezdődött minden. Szépen lassan magával ragadott ez a különös világ, és ahogy egyre jobban belemerültem, éreztem, hogy ebből nincs kiút. Ahogy ismerkedtem más csapatokkal, barátkoztam a nyelvvel, a kultúrával, egyre inkább biztosabb voltam benne, hogy ezt az országot nekem találták ki.

Ha őszinte akarok lenni, nem tudnék válaszolni arra a kérdésre, hogy mit szeretek ebben az egészben. Egyszerűen jó és kész. Valahogy más, mint a többi. És ez nekem személy szerint a lételemem. Mióta az eszemet tudom, mindig is szerettem mást csinálni, mint a többiek. Szerettem és most is szeretek különc lenni, mind zenében, mind érdeklődési körben, mind stílusban.

Azt hiszem nem csak én vagyok az egyetlen, aki arról álmodozik, hogy egy nap saját szemével is láthatja álmai országát. Valószínűleg én lennék az egyik legboldogabb ember a Földön, ha csak egyetlen egy napra is Szöulba mehetnék. Sokan negatívan állnak hozzá, és másokat is lehúznak rosszalló gondolataikkal, de én úgy gondolom, hogy ha valaki elhatározza magában a tényt, hogy ő igenis Dél-Koreában fog élni, annak sikerülni fog. Persze ez sem megy egyről a kettőre. Harcolni, küzdeni, dolgozni kell azért, hogy a jövőnk egy olyan jelenből induljon, amit semmi pénzért nem változtatnánk meg. Engem speciel az hajt, hogy egy nap a Namsan torony tetejéről integessek az embereknek majd a Han folyó mellett sétálgassak. 

Elég sok korszakom volt, ami által rengeteg bandát ismerhettem meg. Köztudottan mára a szívem legnagyobb részét az Infinite foglalta el, de szinte minden egyes idolnak, akiket mondhatni megismertem az interneten keresztül, sokat köszönhetek. Az életútjuk erőt adott ahhoz, hogy soha ne adjam fel és küzdjek az álmaimért, a vicces vagy éppen kellemetlen pillanataik mosolyt és örömteli kacajt varázsoltak az arcomra szinte másodpercek alatt, a megható, esetleg szomorkás perceikben akarva akaratlanul is együtt éreztem velük még ha ők nem is tudtak róla.

Nem tudom elégszer megköszönni a Sorsnak, hogy találkozhattam ezzel a csodálatos világgal.

Igazából mindig is úgy képzeltem el magam, hogy lassacskán közelítek a hatvanhoz, de még mindig kpopot hallgatok, doramákat nézek, és gyönyörködöm ebben a fantasztikus világban, ami úgy tűnik, hogy szorosan magához húzott, és soha többé nem akar elengedni.

Kép:
hanaetc.files.wordpress.com

Ez a poszt 2014. 11. 17-én készült.